A gyászról

Mítoszok

Az idő minden sebet begyógyít

De jó is lenne... Az idő múlása önmagában nem old meg semmit. A gyászévnél is írtam, hogy a lélek nem ismeri az időt, csak az elme. Az az élmény megvan, hogy ha várunk valamit, akkor úgy tűnik, mintha állna vagy legalábbis csigalassan haladna, ha viszont belefeledkezünk valamibe, akkor meg mintha repülne? 

Amikor azt várjuk, hogy ez elmúljon a fájdalom, reménykedünk benne, hogy ha letelik a gyászév, akkor majd jobb lesz, nagyon lassan telnek a napok és úgy tűnik, soha nem telik le ez a bizonyos első év. Ugyanakkor ha visszanézünk a mögöttünk álló hónapokra, érthetetlen, hogy már eltelt egy év - és még mindig itt vagyunk és még mindig fáj. Nem az idő oldja meg, hanem a belső munka, mi magunk. Az idő persze telik,  történik egy csomó minden, de ezzel legfeljebb lesznek újabb emlékek, amelyek elfedik a gyászt. Orvos-Tóth Noémi fogalmazta meg gyönyörűen: "A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak körbenövi az élet. " 

Vannak veszteségek, amelyek sebei tényleg begyógyulnak, egy idő után már nem annyira a fájdalom lesz a hangsúlyos, és képesek vagyunk örülni, hogy egyáltalán ismertük azt, aki elment örökre - bennünk él tovább. Más veszteségek sebeit csak ideig-óráig elfedik a hétköznapok és apróságoktól újra felszakadnak - akár évek múlva is. Ezeket nekünk kell begyógyítani magunkban, észrevenni, hogy hol fáj, megérteni, hogy miért fáj és/vagy egyszerűen csak hagyni, hogy fájjon. Mert ez az élő, érezhető bizonyítéka annak, hogy szerettünk és még most is szeretünk. A gyászmunka célja számomra az, hogy az emlékezés minél kevésbé fájdalmas, minél inkább szeretettel teli legyen. Ezért viszont - különösen traumatikus veszteségek után - tenni kell. Be kell járni a lélek útvesztőit, bevilágítani a sötét zugokba, ahol végül megtalálhatjuk a veszteség ajándékait.

 

Pin It

Csendben gyászolók

Kapcsolat

 

© Csapó Krisztina 2019-2020 - Minden jog fenntartva.
ImpresszumAdatkezelési tájékoztatóFelhasználási feltételek