Ha még friss a veszteség...

Egy halálhír megüt. Nem lehet rá felkészülni, még akkor sem, ha elvileg várható volt. Friss veszteség alatt az első heteket, hónapokat értem, bár ez kitágítható az első évre, mivel ez alatt az idő alatt az "elsők" (első születésnap, első karácsony, első halottak napja) nagyon könnyen visszalök oda, ahonnan elindultunk. 

Amit először le szeretnék szögezni, hogy a gyász egy ítélkezésmentes zóna, nem lehet "jól" vagy "rosszul" gyászolni. Van, aki sokat sír, van, akinek nincsenek könnyei. Van, aki pörög, munkába temetkezik, van, akinek mintha búrában lenne a feje és képtelen összerakni egy értelmes mondatot és megmozdulni se nagyon tud. Mindig azzal kell menni, ami van. És hogy a környezet mit gondol, az hadd legyen az ő problémájuk, bár tudom, hogy nagyon nehéz függetleníteni magunkat attól, hogy mások mit mondanak, hogyan viselkednek velünk. Az ítélkezésmentesség vonatkozik ránk magunkra is. 

A veszteség utáni első napokban ritkán jut el a tudatig, hogy mi történt, ráadásul hirtelen lesz egy csomó tennivaló (például a temetés megszervezése) és a környezet odaugrik, érdeklődik, hogy mi történt, miben tudnak segíteni. A történet mesélése, kimondása egy idő után mechanikussá válik, és mintha segítene abban, hogy felfogjuk, hogy igen, ez megtörtént, velünk történt meg. De ettől olyan sokkal nem lesz könnyebb. 

Amikor becsöngetett két rendőr a 49. születésnapmon, és közölték, hogy a férjem Németországban meghalt, fel se fogtam. Biztos voltam benne, hogy ez valami tévedés. Amikor valakinek felsoroltam a tényeket, olyan volt, mintha ez nem is velem történt volna, mintha csak egy filmet mesélnék. Érdekes módon ilyenkor soha nem sírtam el magam, láttam a döbbenetet a másik arcán, de nem éreztem semmit. Most már tudom, hogy a pontos megfogalmazás az, hogy "inkább nem éreztem semmit", mert ha éreztem volna, akkor valószínűleg belehalok a fájdalomba. Fogalmam nem volt, hogy miben tudnak segíteni, egyszerűen nem tartottam ott, hogy a saját szükségleteimet, igényeimet felmérjem. Mintha félálomban mentem volna át a napokon, amikor éppen kellett valamit csinálni, kizökkentem, megcsináltam, aztán visszazuhantam a saját világomba. Volt, amikor sírtam, volt, amikor csak szerettem volna, de csak a torkomban volt a gombóc. Ezerszer gondoltam végig, hogy mi vezetett ide, mit csináltam, ő mit mondott, én mit válaszoltam, voltak-e jelek, amik utólag már jelnek értelmezhetők, akkor viszont elsiklottam felette. Enni igaziból nem tudtam, eszembe se jutott, amikor a gyerek szólt, hogy mi lesz a vacsi, főztem, olykor én is ettem vele, máskor egy falat se ment le a torkomon. Aludni tudtam, ahogy letettem a fejem a párnára, mély álomba zuhantam, egyetlen álmomra se emlékszem abból az időszakból. A reggeli ébredés borzasztó volt - kinyitottam a szemem, és egyszercsak rám zuhant teljes súlyával a gyász. Gyűlöltem a reggeleket.

Szerencsém volt, barátok, ismerősök tartottak, beszéltettek és egy idő után már én untam meg, hogy erről beszéljek. Gyászcsoportban nem voltam, egy lelkésszel beszélgettem néhányszor, és általában nagyon foglalkoztatott, hogy mi lehet most vele. Merre jár az útján abban a másik világban, ahová nem tudom követni. Főleg Rudolf Steinert olvastam, ő elég sokat írt arról, hogy a lélek milyen utat jár be, miután elhagyja a testet, és hogy az élők hogyan tudják kísérni az eltávozottakat. 

Az első pár hétben, a temetésig igaziból nincs idő arra, hogy az ember magával foglalkozzon és a sok tennivaló, bármennyire is terhes, valahol áldás, mert eltereli a gondolatokat és összeszedettséget igényel, kézzelfogható, praktikus teendőket kell végrehajtani. Normális a fáradtság, a nehéz felfogás, a lassúság és a tevékenységkényszer, az étvágytalanság és a folyamatos rágcsálás, a sok alvás és a kevés alvás, a túlélő üzemmód. Normális, ha nincsenek könnyek és az is, ha valaki folyamatosan sír. Normális, ha folyamatosan a halott körül járnak a gondolataink és az is, hogy olykor elfeledkezünk róla, vagy a tényről, hogy már nincs itt. Fizikailag. Mert a mozdulatainkban, a szokásainkban, a gondolatainkban még ott van. És az is normális, ha mikor rájövünk, hogy meghalt, az borzasztóan fáj. Az is normális, hogy úgy beszélünk róla, mintha még élne - és amikor erre rájövünk, belénk hasít, hogy múlt időt kell használni és ez is rettenetesen fáj. Időnként ránk szakadhat a félelem, hogy mi lesz most, hogy fogunk megbírkózni a jövővel nélküle. Mindenki másképp éli meg, mindenki a maga módján próbál úrrá lenni az érzések kavalkádján, amelyek a lelkében dúlnak. 

A temetés egyfajta vízválasztó - ha eddig nem is sikerült felfogni, hogy a másik már nincs itt, ez szembesít azzal, hogy ami történt, az visszavonhatatlan. A temetés után hirtelen csönd lesz. Ebben a csöndben jelenik meg a gyász, ami hosszú ideig útitársunk lesz. Elkezdődik egy átalakulás, egy alkalmazkodás az új körülményekhez, ami nem megy egyik napról a másikra. 

Azon gondolkodtam, hogy milyen okosságot tanácsolhatnék Neked, mert ha ezt olvasod, akkor nagy valószínűséggel segítséget keresel - bármit, csak múljon már el. Ilyen tanácsot nem tudok adni. Én viszonylag felkészülten érkeztem el a férjem halála utáni gyászhoz, mert 10 hónappal korábban halt meg édesanyám, akkor felkészültem irodalomból, nála volt egy hónap erre, és tudni akartam mindent a gyászról, hogy támogatni tudjam apukámat. Ez a része sikerült, de az elmélet nem készített fel arra, amit a férjem hirtelen halálakor átéltem. Szóval inkább azt mondom el, hogy én hogy éltem túl az első időszakot, talán találsz benne valamit, ami Neked is segít. 

Szóval nekem a sírás meg az írás segített a legtöbbet. Amikor egyedül maradtam a gondolataimmal, nem lehetett mindig felhívni valakit és a gyerekekre meg pláne nem akartam ráborítani a saját gyászomat - ők is gyászoltak. Lett egy füzetem, az lett a bizalmason és sokszor csak írtam, írtam, ahogy jött, ami jött. Itt még csak arra se kellett vigyázni, hogy hogyan fogalmazok, a füzet nem ítélt meg, viszont amikor én ítéltem meg (bántottam) magam, az rögtön feltűnt. Volt, amikor félóra alatt megkönnyebbültem, volt, amikor kis megszakításokkal szinte egész nap csak borítottam ki a papírra a lelkem összes fájdalmát, a haragot, a kétségbeesést, a tehetetlenséget, a miérteket és milettvolnaha-kat. Hol csöndben, hol zenét hallgatva. Jobb napokon reggel ezzel kezdtem, este ezzel zártam. Belekerült az is, hogy mit éreztem, amikor valaki segíteni próbált, de csak rontott a helyzeten, és persze az is, amikor egy-egy szó, mondat vagy csak velem hallgatás életmentő volt egy adott pillanatban. Az írás egyik változata a levélírás - amikor a férjemnek írtam levelet, odaátra. 

Régen tervezős voltam, ezt teljesen elveszítettem, és ez ijesztő volt. Ültem a papírom felett, hogy akkor összeírom a teendőimet, mint régen - az mindig olyan elégedettséggel töltött el, hogy kihúztam valamit a listáról. Most viszont csak frusztrált az egyre növekvő lista, úgyhogy ezt abbahagytam. Egyszerre egy nap. Menetrendszerű reggeli sírás, füzet, aztán beágyaz. Valamiért az ágyazás erőt adott a következő lépéshez: előszöris fel kellett hozzá kelni, másodszor valamit csináltam. Itthon dolgozom, nem volt okom rá, hogy felkeljek, de a rendezett ágy már motiváció volt. Aztán felöltöztem. Megmostam a fogam. Ha már ott voltam, letöröltem a tükörről a vízcseppeket. Egyik láb a másik elé. Közben persze dolgozni is kellett, de ezek az apróságok visszahoztak a jelenbe, átváltottam munka-üzemmódba, és tettem, amit tudtam, amire képes voltam. Amíg elfoglaltam magam, legalább nem gondolkodtam. Este összeírtam, hogy mi mindent csináltam az nap - todo listből done list lett.  

Korábban FlyLady-ztem (takarítós rutin), a mozdulatok megvoltak, csak el kellett indítani az elsőt, ami az ágyazással megvolt. A lakásban egyre rendebb lett, amitől jobb lett a közérzetem.

Amikor sok volt, eltereltem a figyelmemet - dolgoztam, pasziánszoztam, bambultam a tévét, vagy kimentem a kertbe bóklászni. 

A leghasznosabb tanácsot egy lelkésztől kaptam, tőle hallottam a gyászlátogatásról: minden nap volt egy idő, amikor tudatosan gyászoltam. Frankón beírtam a naptárba - randevú a gyászommal, a férjemmel, az elején egy óra, majd fél órára redukáltam. Ez segített abban, hogy a nap többi részében tudjak koncentrálni arra, amit éppen tennem kellett, és onnantól kezdve, hogy ez részévé vált a napi programnak, sokkal kevesebbet tört rám a sírás olyankor, amikor a legkevésbé volt alkalmas. 

Olvastam, hogy másoknak a nagy séták segítenek - én legfeljebb a kertbe mentem ki, és való igaz, hogy a természet gyógyít, pillanatok alatt kiürült a fejem, huzigáltam ki a gazokat, egyiket a másik után, locsoltam, megörültem a málnának, a pillangóknak, a méhecskéknek, az éppen nyíló virágoknak. 

Az első hetek azonban a túlélésről szóltak, és minden túlélt nap egy siker volt. Napközben sirattam az elveszített jövőt, ami lehetett volna, amire készültem, utána tettem a dolgom, este pedig összeírtam, hogy mi mindent sikerült megvalósítani és minden apró eredményt megünnepeltem. Egy idő után azt vettem észre, hogy ritkábban tör rám a kétségbeesés, hasít belém a fájdalom, kevesebbet sírok, és alapvetően nyugodtabb vagyok. Voltak jobb napok és voltak pocsék napok. Volt, amikor élni se akartam, volt, amikor nagy elánnal kezdtem tervezni, hogy milyen életet szeretnék - ehhez azért idő kellett, mire el is hittem és nem zokogás lett a vége. Volt, amikor átadtam magam az érzéseimnek, volt, amikor úgy éreztem, hogy túl sok és tereltem. 

Szóval ha mostanában veszítettél el valakit, egy valamit ígérhetek: nem lesz mindig ilyen. Pocsék érzés, rohadtul fáj, és ha most azt gondolod, hogy az élet már sose lesz olyan, mint volt, akkor sajnos erre csak azt tudom mondani, hogy ez így van. Olyan már sosem lesz, és Te se leszel soha többet olyan, mint voltál - de ez nem azt jelenti, hogy a fájdalom intenzitása örökké ilyen marad. Lesznek mélypontok, de ezek tán egyre kevésbé mélyek és egyre rövidebbek lesznek. Legalábbis nálam így volt és számtalan gyászoló számol be ugyanerről.

Nem tudom, mit érzel, min mész keresztül. Senki sem tudja. Segítséget kérni ér. Nem kell egyedül küzdeni, a gyásznak tanú kell, és a fájdalmat ugyan senki nem tudja elvenni, de segíthet hordozni. Ha most éppen senki nincs kéznél, akkor írj nekem, csatlakozz egy gyászolókat támogató sorstárs csoporthoz. Ha örömödet megosztod, megduplázódik, ha a bánatodat megosztod, megfeleződik. Ha krízisben vagy, kérj segítséget szakembertől - traumatikus veszteségek esetén ez a legtöbb, amit magadért tehetsz.