A gyászról

A gyásznak tanú kell

A történelem során a gyász mindig is közösségi tapasztalat volt. Voltak rítusok, volt egy kiszámítható menete, forgatókönyve a folyamatnak. Falvakban és archaikus közösségekben még mindig élnek a rítusok, a modern, főleg városi kultúrában azonban mintha elfelejtettük volna ezeket, pedig az emberi lélek olyan sokat nem változott az elmúlt pár évtized során. 

Egy haláleset után az első időszakban (pár hónap) általában még működik a támogatási rendszer, bár komoly kihívás akkor is, hogy a gyászoló családtagok egymást támogassák, hiszen mindenki el van foglalva a saját gyászával. Nehéz együtt gyászolni, nehéz látni a másik fájdalmát, és ha pillanatokra el is feledkeznénk róla, emlékeztetjük egymást. Aztán ahogy telnek a hónapok, a környezettől érkeznek az óvatos kérdések: "Sikerült már elengedni?" vagy "Jobban vagy?", rosszabb esetben "Még mindig gyászolsz?". És szépen megtanulunk mosolyogni, ha belül zokogunk is. 

Vannak "illegális" gyászok, amikor szinte az első pillanattól kezdve egyedül maradunk. Ezek egyikét csak mi, nők ismerjük, négyből egy: akinek volt "vendégbabája", pontosan tudja, miről beszélek. A várandósság korai megszakadásakor sokszor még az amúgy támogató férjek/párok sincsenek a helyzet magaslatán, hiszen számukra még nem volt egy "megfogható" valóság az a picike élet, ami épp csak elkezdett fejlődni a testünkben. De mi már anyának éreztük magunkat, először vagy többedszer - ennek nincs jelentősége, egy gyerek nem cserélhető le egy másikra...

A gyásznak tanú kell, hogy ne csak mi emlékezzünk arra, aki már nincs itt, hogy megmutassuk a világnak, hogy szerettünk. A gyászt, amelynek nincs tanúja, egyedül cipeljük. Kedves asszonytárstól hallottam egyszer: "ha az örömödet megosztod, megduplázódik, ha a bánatodat megosztod megfeleződik." Mégis nehéz megosztani, mert megtanultuk, hogy a könnyeinket rejtsük el, a fájdalmunkat tartsuk meg magunknak, mert ha megmutatjuk, akkor megmutatjuk sebezhetőségünket is. És ehhez bátorság kell, és egy olyan közeg, ahol ennek is megvan a helye, amely támogat és megtart.

Mikor segít a tanú és mikor nem?

Tanú lehet bárki, akivel megosztod a gyászodat, aki előtt elerednek a könnyeid, aki láthatja, hogy gyászolsz. Tudnod kell azonban, hogy a mi kultúránk nehezen kezeli a gyászt, mint ahogy magát a halált is. Amikor az ember gyászol, hihetetlenül érzékennyé válik, és a legjobb szándékkal elmondott szavak, gesztusok pont ellentétest hatást érnek el, és feszültséget eredményeznek, szélsőséges esetekben évtizedes barátságok, családi kapcsolatok mennek gallyra pusztán azért, mert valaki nagyon "rosszat szólt," egy olyan pillanatban, amikor minden segítségre szükség lenne. Ezért nagyon fontos, hogy olyasvalakit keress tanúként, aki maga is átélt már hasonló veszteséget, tehát tudja, érti, miről beszélsz. Ilyen tanúkat előbb találsz sorstársak között, gyászfeldolgozó csoportokban, vagy akár gyászolók Facebook csoportjaiban (bár ez több esélyes), mint a családodban, baráti körödben. 

A család azért nehéz kérdés, mert egy családtag halálakor mindenki a saját gyászával van elfoglalva,  és mivel minden ember más és minden gyász más, nem biztos, hogy pont úgy éli meg a veszteséget, mint Te, és nem biztos, hogy van kapacitása arra, hogy megtartson valaki mást - épp elég neki a saját gyásza és hogy ő maga talpon maradjon. A gyászt erősen befolyásolja a kapcsolat, annak problémamentessége vagy éppen bonyolultsága, rendezetlensége. Nehezített pálya, ha olyan ember hal meg, akivel azért nem volt fenékig tejfel az élet. Leginkább szülők halálakor fordul elő, hogy testvérek teljesen másképp élik meg anyu vagy apu elvesztését - a "kedvenc" teljesen máshogy gyászol, mint a "fekete bárány". Egy perinatális (születés környéki) veszteségnél, pláne egy nagyobb gyermek elvesztésekor mindkét szülő gyászol, és ha az egyikük (általában az apa) magába fordul, a másiknak (általában az anyának) az segít, ha beszélhet róla, rendkívül nehéz összehangolódni, egymásba kapaszkodni, mert a másik fájdalma a sajátot is felerősítheti. A barátok pedig tapasztalat hiányában mondhatnak olyasmiket, amitől az embernek elmegy a kedve a megosztástól és az eredeti veszteséget tetézi a csalódásból fakadó újabb veszteségélmény (mert ezt is veszteségként éljük meg). 

Ideális esetben a tanú valóban tanú: egyszerűen csak ott van és lát Téged, meghallgat, és nem ítélkezik, nem osztja az észt, hogy szerinte hogyan kellene érezned magad, nem kérdőjelezi meg az érzéseidet, a gondolataidat, nem ad tanácsokat. Ha visszajelez, legfeljebb annyit, hogy mit vágott le abból, amit mondtál, vagy azt mondja el, hogy rá hogyan hat a helyzet, esetleg felidézi azt, hogy ő mit élt át, érzett hasonló helyzetben. Igaziból azonban a figyelme az, ami számodra gyógyító, illetve az, hogy a megosztása megerősít abban: nincs Veled baj, nem vagy egy UFO, csak egy gyászoló ember.

Sokat segít az is, hogy megtanulod verbalizálni az igényeidet és nem hagyatkozol elvárásokra, gondolatolvasásra. A szándékot nézd, ne azt, hogy mennyire sután nyilvánul meg. Ér azt mondani valakinek, hogy "figyelj, nekem ez most nem segít." És azt is ér megfogalmazni, hogy hogyan tudna támogatni, mire lenne szükséged, bár az elején ez is egy irreális elvárás, egy friss veszteségnél, egy felfokozott érzékeny állapotban az ember nehezen empatizál másokkal, akik éppen rosszat szólnak, és inkább bezárkózik és leírja az illetőt. Később, egy nyugodtabb pillanatban azonban végig lehet gondolni, hogy mi is történt és az esetek 90%-ában kiderül, hogy kommunikációs malőrről van szó, valaki (a barát vagy családtag) elefánt volt a porcelánboltban (a gyászoló lelkében), és meg lehet ezt beszélni. Előfordulhat persze, hogy ezek amolyan "igazság pillanatai" lesznek, amikor kiderül, hogy ki az, aki tényleg barát és ki az, aki szatelitként keringett addig, amíg előnye származott a kapcsolatból - az ilyen "barátságokért" nem kár. 

Ami a legfontosabb, hogy ne add fel a megfelelő tanú keresését - ha nincs a családban vagy a baráti körben, menj el egy sorstársi vagy gyászfeldolgozó csoportba, ahol tuti olyanokkal találkozhatsz és oszthatod meg a gyászodat, akik tudják miről beszélsz, még ha talán máshogy is élik meg. A Napfogyatkozás Egyesület rendszeresen közzéteszi az általuk képzett gyászkísérők által indított csoportokat. Kérheted mentálhigiénés, gyásztanácsadó szakember vagy pszichológus segítségét is, vagy ha ezt nem engedheted meg magadnak, akkor felveheted a kapcsolatot önkéntes segítő szakemberekkel, akik ingyenesen nyújtanak támogatást (ezen a honlapon elérhető a krízishelyzetben hívható telefonszámok listája is). És persze írhatsz nekem is itt a honlapon keresztül vagy a Facebook oldalamon az Üzenetküldés funkcióval. A lényeg, hogy ne maradj egyedül a gyászoddal, ne törődj bele abba, hogy senki nem hall meg a környezetedben. 

 

Pin It

Csendben gyászolók

Kapcsolat

 

© Csapó Krisztina 2019-2021 - Minden jog fenntartva.
ImpresszumAdatkezelési tájékoztatóFelhasználási feltételek