Mítoszok

A gyász "fázisai"
| Mítoszok

A gyász "fázisai"

...avagy hogyan értik félre még ma is az egyik legismertebb modellt, és miről szól valójában.

Elizabeth Kübler-Ross a 70-es években írt egy fantasztikus könyvet a haldoklókkal végzett munkájáról (On Death and Dying) - ebben 5 fázist írt le, amelyen a halálos betegek átmennek a diagnózis okozta sokktól az elfogadásig: tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás. Ezt az elméletet alkalmazták a gyászra is és közhely lett, hogy ha valaki átmegy szépen egymás után ezeken a fázisokon, akkor a gyászt kipipálhatja. E sematikus, leegyszerűsített változat ellen senki nem tiltakozott jobban, mint maga Kübler-Ross. Utolsó könyvét (On Grief and Grieving) David Kesslerrel együtt írta és annak szentelte, hogy kb. 30 évnyi félreértést és félremagyarázást tisztázzon - ez sajnos nincs lefordítva magyarra. 

A "fázisok" nem lineáris sorrendben követik egymást és a gyász "hullámvasút" természete miatt akár egy napon (vagy akár egy órán) belül több is megjelenhet,  visszatérhet, lehetnek érzések, amelyek jobban dominálnak, tartósabbak.

Nekem egyfajta iránytűként abban segített ez a megközelítés, hogy hamarabb beazonosítottam, hogy melyik a domináns érzés és akkor azzal dolgoztam, arra koncentráltam. Szóval én nem kukáznám csak azért, mert annyian félremagyarázták. Nézzük, hogy mit jelentenek a szakaszok valójában:

1. Tagadás: Az első reakció, a sokk, amikor még szinte fel se tudjuk fogni, hogy ami egy pillanattal ezelőtt még az életünk része volt, az már nincs többé. A tagadásban ott van a kegyelem, ami megóv attól, hogy teljesen összeroppanjunk a fájdalomtól és egyszerre annyit éljünk át, amennyit képesek vagyunk elhordozni. A tagadás nem szándékos, egyszerűen „elfeledkezünk” róla, majd különféle helyzetekben újra és újra ráeszmélünk, így apránként fogjuk fel a veszteséget. A realitás elfogadásával felmerülnek kérdések, és ezzel öntudatlanul is elindulunk veszteség feldolgozásának útján, és felszínre törnek az érzések, amelyektől a tagadás megóvott minket.

2. Harag: A veszteség egy talajvesztett állapotba taszít, elveszettnek érezhetjük magunkat, és ez haragot vált ki - irányulhat a környezetre, magára a szeretett személyre, magunkra, amiért "képtelenek" voltunk megakadályozni, vagy akár Istenre is, aki engedte, hogy ez megtörténjen. A harag megélése fontos, egyszersmind nehéz, mert a mi kultúránk fél a haragtól. Azonban a haragban erő van, ami strukturálja a kaotikus érzéseket, egyfajta horgony a viharos tengeren. Sokszor ez az egyetlen érzés, amellyel kapcsolódni tudunk másokhoz. A harag számtalan más érzést fed el és tesz kezelhetővé: elsősorban a mélységes fájdalmat, amelynek az átélésére még nem vagyunk készek. Nem árt tudni azt sem, hogy a harag intenzitása általában összhangban van a veszteség súlyosságával, a szeretet intenzitásával.

3. Alkudozás: Ha valaki élt már át veszteséget, biztos emlékszik a „Mi lett volna, ha…” és a „Bárcsak…” kezdetű mondatokra. Bármit megtennénk, hogy a dolgoknak más legyen a kimenetele, újra és újra végigpörgetjük magunkban az eseményeket, hogy vajon kinek mit kellett volna tennie ahhoz, hogy ne következzen be a veszteség. Az alkudozással szinte mindig együtt jár a bűntudat, az érzés, hogy nem jó döntéseket hoztunk, valamilyen szinten felelősek vagyunk azért, ami történt – még mindig könnyebb az a gondolat, hogy valamit elrontottunk, mint az, hogy tehetetlenek vagyunk. És bármit megtennénk azért, hogy szabaduljunk a veszteség miatt érzett fájdalomtól…

4. Depresszió: Míg az alkudozás során többnyire a múltban élünk, amikor a jelenre nézünk, ürességet érezhetünk, céltalanságot, mintha az agyunkra köd borult volna, el se tudjuk képzelni, hogy hogyan tovább. Egy súlyos veszteség esetén a mély szomorúság, amit érzünk, természetes, az lenne a furcsa, ha nem ezt éreznénk. Fontos azonban elkülöníteni a normális szomorúságot a klinikai depressziótól – ha felmerül a leghalványabb gyanú, hogy ez utóbbiról van szó, célszerű külső segítséget kérni, legalább annak eldöntéséhez, hogy mivel állunk szemben, hogyan tovább.

5. Elfogadás: Eljutunk arra a pontra, amikor tudomásul vesszük, hogy az életünk egyszer s mindenkorra megváltozott, elkezdünk berendezkedni az ’új normálisra’ - ami nem jelenti azt, hogy már nem fáj, csak annyit, hogy visszatérünk az életbe, elkezdünk megtanulni együtt élni a veszteséggel. Ezek először csak pillanatok, és ilyenkor felütheti a fejét a bűntudat, mert amikor újra tudunk nevetni, örülni, úgy érezhetjük, hogy eláruljuk azt, akit elveszítettünk. Az elfogadás nem annyira egy egyszeri lezárás, mint inkább egy alkalmazkodási folyamat, amely során apránként újraszervezzük az életünket.

Fontos hangsúlyozni, hogy a fenti öt szakasz a modell alkotója szerint nem egy lineáris folyamat, akár egy nap alatt többször is átfuthatunk rajtuk, és nem mindenki éli meg mindegyiket (más érzések is dominálhatnak), és nem feltétlenül ebben a sorrendben – a modell haszna elsősorban abban érhető tetten, hogy segít néven nevezni állapotokat, kapaszkodókat ad egy olyan kaotikus érzelmi állapotban, ahol gyakorlatilag semmi nem úgy működik, mint a veszteség előtt. A legfontosabb értéke talán az, hogy közös emberi tapasztalatokat fogalmaz meg, amelyek teljesen természetesek egy súlyos veszteség esetén.

Pin It

Ez is érdekelhet

Gyászleckék

Jeles napok nélküle - Évfordulók

... avagy a családi ünnepek és emlékezetes alkalmak kihívásai

A gyásznak tanú kell

A gyászt, amelynek nincs tanúja, egyedül cipeljük.

Halottak napja

Minden kultúrában van az évnek egy napja, amikor azokra emlékezünk, akik már nincsenek itt.

Jeles napok nélküle - Karácsony

... avagy hogyan éljük túl az ünnepeket

Ami segíthet

Mítoszok

"Jól" gyászolni

A gyász mítószai - "jól" gyászolni

A gyászév

A gyászév

A gyász "fázisai"

A gyász "fázisai"

Csendben gyászolók

Kapcsolat

 © Csapó Krisztina 2019-2021 - Minden jog fenntartva.
ImpresszumAdatkezelési tájékoztatóFelhasználási feltételek