Blog

  • Blog

5 éve ilyenkor...

Vannak úgynevezett "triggerek" - amikor történik valami, ami eszünkbe juttat egy csomó mindent. Nevezhetjük kapcsolóknak vagy gomboknak is ezeket, gyakorlatilag egy esemény, egy élmény, ami megérint egy fájdalmas pontot, felszakít egy sebet, elindítja az emlékek áradatát. Tipikusan az első évben készülünk ezekre, jobbára rettegünk attól, hogy milyen lesz egy "jeles nap" nélküle. A jeles napokra tudunk készülni, a triggerekre nem. A triggereket idővel fel tudjuk ismerni, leszedjük a sebről a ragtapaszt és megnézhetjük, hogy hol tart a gyógyulás.

Trigger bármi lehet: egy illat, egy dátum, egy kép, egy zene, valaki az utcán, aki hasonlít , vagy csak olyan a járása, a testtartása, a ruhája, a haja, a hangja, mint neki.

A triggerekkel az a rossz, hogy csak úgy a semmiből csapnak le. Erre nem lehet felkészülni. 

5 évvel ezelőtt egy titkos projektben voltam: amikor ideköltöztünk, házzal örököltünk egy kerti tavat, amelyen egyre jobban látszott az idő vasfoga, a tófólia összevissza repedezett, szökött a víz, a növények elburjánzottak, nem volt szép na. Régóta terveztünk egy tófelújítást, belevágtam, meglepetésnek szántam neki, hogy mire hazajön szabadságra Németországból, kész legyen. 5 éve ezen a héten zajlott a Nagy Munka. Ott volt bennem az izgalom, és közben a kétségek, a remény, szóval nagyon vegyes érzések. 6 héttel korábban jelentette be, hogy nem akar hazajönni, máshol szeretne élni, valami meleg helyen (ehhez képest a bajor hegyekben, egy sícentrumban dolgozott, igaz, paradicsomi környezetben, egy tó partján, de mégiscsak hideg volt). Számomra ez még nem volt lezárt történet, reménykedtem, hogy ha itthon lesz egy hétig, lesz időnk nagy beszélgetésekre, talán megértem, hogy mi a baj, az a bizonyos bejelentés 6 héttel korábban derült égből mennykőként csapott le rám. Fel se tudtam fogni. Hiszen az előző héten még arról beszélgettünk, hogy a szabadságát nem teljesen itthon tölti, elszökhetnénk egy pár napra az olasz tengerpartra, olyan régen nem voltunk együtt nyaralni, meg úgy általában kettesben se, mindig volt valami. Emlékszem, hogy mikor megérkezett és meglátta a tavat, levegőt venni is elfelejtett, együtt örültünk neki. Persze aztán jöttek a nehéz beszélgetések, akkor azt hittem, életem egyik legnehezebb hete volt, fájdalmasan szép. Eszembe sem jutott, hogy 2 hét múlva végleg vége a közös történetnek...

5 év alatt a tó kissé eliszaposodott, a növények elburjánzottak, úgyhogy tavasz óta tudom, hogy esedékes a nagytakarítás, amikor leengedik a vizet, gatyába rázzák az egészet. Reggel meg is érkeztek a tavasok, egy egész brigád, szivattyúkkal, "badellákkal", amikbe a növényeket és a halakat át lehet költöztetni a manőver idejére. Már egy órája dolgozhattak, amikor kimentem megnézni, hogy mi történik, és akkor ott volt ez a kép... ahogy a tó vize már csak fele akkora, ahogy mellette állnak a badellák, meg az emberek tüsténkednek, az egyik gumicsizmában bóklászik a szivattyúval. Pont mint 5 éve. Ugrás vissza az időben, az izgalom, a várakozás, a reménykedés - és rögtön utána az, hogy mi lett a végkifejlet. Hogy két hét múlva egy telefonhívás és két napra rá a két rendőr... Mintha egy filmet néznék, mintha az egész nem is velem történne, mintha kívülről látnám az egészet, közben de, tudom, hogy ez én vagyok, és igen, velem történik. Legszívesebben elrohantam volna, nem tudom hova, csak el. A mellkasomon a nyomás, a torkomban a gombóc, a levegő oxigéntartalma hirtelen nullára csökken, csak kapkodok utána, mint a halacskák, ahogy fogy a víz a tóból, menekülnének az egyre sűrűbb, felkavart iszapos löttyből a tó alján. Nincs hova. És ha lenne is, most nem sírhatom el magam, meg kell beszélni, hogy mi maradjon, mi menjen, miből mennyi kerüljön vissza... Fegyelmezett vagyok, válaszolok a kérdésekre, visszakérdezek, de mintha nem is én lennék, mintha valaki más beszélgetne a fejemből, a hangom idegenül cseng. Aztán elfogynak a kérdések, visszatámolygok a házba és elkezdek levegőért kapkodni. Idő, mire a hihetetlen erőfeszítéssel lenyomott sírás feltör, elemi erővel. A 23 éves fiam vállán zokogok, fuldokolva, ő meg csak ölel, csöndben. Ő már tudja, hogy ilyenkor nem kell semmit mondani, csak ott lenni. Szégyellem magam, hogy még mindig itt tartok, bűntudatom van, hogy ráborítom a fájdalmat, ami facsarja a lelkem. De ő megérti. Szerinte semmi baj. Nincs miért szégyenkezni, ki mondja, hogy már nem kellene, hogy fájjon? Emlékeztet arra, amit tőlem tanult, amit én is tudok - már amikor nem temet maga alá egy fájdalom-cunami. Ilyenkor elfelejtek mindent, amit tudtam. 

Sírni jó volt, és jó volt ölelve sírni. Gombóc  (gombóc? kosárlabda) a torkomban oldódik, mellkasomról legördült a láthatatlan szikla, már tudok mély levegőt venni, és az első igazi mély sóhaj után eszembe jut, hogy igen, ez az, levegő: beszív, kifúj, lassan mélyen beszív, lassan, nagyon lassan kifúj. Semmi baj. Van ilyen, már emlékszem. Már emlékszem rá, hogy ér olykor összezuhanni, ér megélni, hogy fáj, ér elmerülni benne - ha nem harcolok ellene, ha beledőlök, lágyan körülölel, kicsit elmerülök benne, teret adok neki, igen, emlékszem, szabad sírni 5 év után is, és rendben van, hogy hiányzik, hisz szeretem, most is, ez a szeretet nem halt meg vele, velem marad, amíg élek. Hiszen az utolsó beszélgetésünk során neki is ezt ígértem: "Szeretni foglak, amíg élek. Mindig lesz helyed a ebben a családban, ebben a házban, az én szívemben. Akármi is történjen." Erre azt mondtad, meglátjuk, mit hoz a Sors. Másnap tényleg elindultál egy új élet felé. Ezt hozta. Én meg itt maradtam folytatni ezt az életet. Nélküled. És mégis Veled. Aha, átváltottam "beszélgetősbe". Gyakran megtörténik, amikor jön egy "hullám", vagy amikor naplót írok. Amikor kiborítom a lelkem a papírra. Megnyugtat, mert ilyenkor azt érzem, hogy a kapcsolat megmaradt. 

Két hét múlva évforduló, "égi születésnap". Csak így hívjuk. Talán itt az ideje, hogy elkezdjek készülni rá. Rudolf Steiner azt mondja, hogy a halottaink olykor meglátogatnak minket éjszaka, a szeretetünk segíti és táplálja őket abban a másik világban is. Szeretem ezt a gondolatot, függetlenül attól, hogy igaz-e vagy sem. Talán itt az ideje, hogy elkezdjek összekészíteni egy szülinapi csomagot 20 év legszebb emlékeiből, megtölteni mindazzal a szeretettel, amit valaha éreztem az iránt a lélek iránt, aki itt a Földön a társam volt. Hogy több szeretettel emlékezzek, mint fájdalommal. Hiszen a gyásznak ez a célja. Nem az, hogy elfelejtsem és már soha többé ne hiányozzon. 

Már e sorokat írva is érzem, ahogy szétárad bennem a nyugalom, a szeretet. A szép emlékekben jobb elmerülni, mint a fájdalomban, de egyik nem megy a másik nélkül. 

Most megyek vissza dolgozni, munkanap van, de a produktivitási indexem kb. a 10%-ára zuhan, ha az energiám 90%-át arra fordítom, hogy az érzéseimmel csatázzak a háttérben. Szerintem most már menni fog. 

 

Pin It

Csendben gyászolók

Kapcsolat

 

© Csapó Krisztina 2019-2020 - Minden jog fenntartva.
ImpresszumAdatkezelési tájékoztatóFelhasználási feltételek